A kereszténységben levő egység-gondolat, amikor kimondták elemi erővel tört át. A kis héber gyülekezetet, amely abban a hiszemben volt, hogy számára készült vallás, felrobbantotta. A kereszténység mértéke már az első pillanatban is az egész Föld volt. Az egység nagy arányokban először Alexandriában bontakozott ki.
A gondolkozók kísérletet tettek arra, hogy mindazt, ami a kereszténység előtt volt egybeolvasszák. Ha a klérus és a politikai hatalom az alexandriai gondolkozást nem üldözte volna, a hagyomány alapjaára épített emberiség egység megvalósítására lett volna lehetőség.
Amikor a kereszténység vallássá lett univerzális jellegét elvesztette, mint minden hagyomány amelyik vallássá válik. A buddhizmusban a hinayana vallásá sápadt és történetivé lett, a mahayana megmaradt hagyománynak. A kereszténység teljes egészében exotériává lett, a vallás nem szabadít fel többé, csupán védelmet nyújt. És nem az emberfölötti körökkel való érintkezést hozza, mindössze ezen a világon lehetőleg a terheken akar könnyíteni.
A szisztematikus könnyítéssel szemben, amit a civilizációban a vallás, a filozófia és a tudomány a valóságmekerülése és az embernek a valóság elől való elrejtőzése az intézmények élethamisítása és a vallások valóság félelme jelent, van másik magatartás. A kettő sohasem vegyül és nem téveszthető össze.
Mindig van vidvan, a tudás képviselője és szofosz, a bölcs, bódhiszattva a megvilágosodott és isharua a szellemi ember. Van aki a civilizációban negatív magatartást vesz fel, nem a civilizációt tagadja, a könnyítés az amit nem fogad el, mert a könnyítésben a valóságtól való félelem annyit jelent, hogy az ember elveszíti önmagát. Élethamisítás annyit jelent, hogy a lét értelme elvész. A vidvan a tudás képviselője és az isharua, a szellemi ember visszaakarja szerezni önmagát.
Az élet maga szubsztanciátlan és ami csak élet, nem egyéb mint elmúlás.
A bódhiszattva azt akarja, ami a halált is kibírja. A civilizációban nem azért nem vesz részt, mert tudja, hogy reménytelen védekezés valami ellen, ami ellen nem lehet védekezni és legfeljebb a tudomásul vétele elől lehet elrejtőzni. De ha az ember elrejtőzik, önmaga és létének értelme elől rejtőzik el.
A szofosz, a bölcs számára az élet nem feltétlenül élvezet és nem akar zavartalanul örökre itt megtelepedni. De tudja, hogy ennek az életnek sajátsága, hogy minél könnyebbé akarják tenni, annál jobban megzavarodik, összezsugorodik, elveszti derűjét és szépségét, fényét, varázsát és misztériumát…
Misztika és mágia
Az európai tudomány a természetet úgy gondolja el, hogy azaz értelmes, célszerűen elgondolt, megszámlálhatatlan tények számsora. Elég kezdetleges felfogás; a végtelen sor mögött, pedig nincsen semmi. Illetve a sor mögött éppen semmi van.
A misztikus másként lát, a természetet úgy gondolja el, hogy az a megszámlálhatatlan lények tömege és az élőlények mögött ott van az, aki a lényeket életre hívta. A teremtmények mögött van a teremtő mágus, a világ központjában ül, láthatatlanul, csak alkotásaiban megfoghatóan. A természettudományos európainak a természet géprendszer és e mögött áll a: semmi:
A misztikusnak az élőlények világa s a teremtettek mögött áll a teremtő. De aki azt hiszi, hogy a misztika a racionalizmus ellentéte a dolgot egészen rosszul érti, egyáltalán nem az. A misztika az a tudás, amely minden dolog egységét látja, míg a tudomány nem látja. Minden dolog egy. Az is, ami életszerű, az is ami gépszerű, ez éppen a misztika: látni azt a középpontot, ahol az életből gépszerűség, a gépszerűségből élet lesz. Látni a pontot és a lényt, a Teremtőt, aki az életből gépet és a gépből életet teremt. Ezért a misztika nem a tudomány ellentéte, a misztika a tudás magasabb foka. Lehet, hogy az ember által elérhető legmagasabb fok.
Hamvas Béla – Scientia Sacra