A meditációról szóló korábbi részekben szó volt a meditáció alapjairól, a tudatállapotokról, és a meditáció folyamatáról és élettani hátteréről.

Ebben a részben a meditációról és a hit egységéről szeretnék írni, a meditációt gyakorlók számára.
A meditáció egy olyan állapot, mikor az ember ébrenlétben, tudatosan megél egy olyan fiziológiai állapotot, mely az alváshoz nagyon hasonló. Tehát egy más tudatállapotba kerül és ezt tudatosan képes megélni, megfigyelni és tapasztalatokat szerezni belőle.

Ezt az állapotot többféle képen is elérhetjük és többféle hitrendszer is kínál rá gyakorlati módszereket.
A keresztény, zsidó vagy mohamedán imádkozás, a különböző törzsi rítusok vagy épp a jóga vagy a Buddhizmus alapjaira épített meditációk, mind ezt az állapotot kívánják elérni, csak más módszerek által és más ideológiai alapokon.

Van viszont több közös vonás is a fenti módszerekben. A legfontosabbak, hogy az ember ezekben a gyakorlatokban egy módosult tudatállapot megélését kívánja elérni, melyben megpróbál kilépni önmagából, az anyagi elvű és érzékszervein alapuló világból és a tudatán, elméjén keresztül először a legbensőbb lényegiségét, legőszintébb önvalóját vagy lelkét kívánja elérni, majd ezt összekapcsolva, akár párbeszéd akár koncentráció kapcsán, az Istennel, istenekkel vagy ha úgy jobban tetszik a Mindenhatóval érintkezésbe kerülni.

A másik közös vonás, hogy mindezt egy adott hitrendszeren keresztül próbálja megtenni, mely pontos iránymutatásokat kínál számára ahhoz, hogy mivel és hogyan lehet összekapcsolódni de az élményt a végeredményt egyik hitrendszer sem írja le pontosan. Azt rábízza az egyénre.

Tehát a meditációhoz mindenképp kell egy hitrendszer amelyen keresztül az ember ezt a módosult állapotot el tudja érni.

Ha a modern pszichológia megfigyeléseit és elméleteit vesszük alapul, akkor azt mondhatjuk, hogy ebben az állapotban az ember megnyitja a tudatalattiját és kapcsolatba lép ott elraktározott, beágyazott emlékekkel, vágyakkal és érzésekkel, amelyek a tudatos énjével együtt egy egységes lelket alkotnak.
A lélek mindig egész és tökéletes, benne van minden energia és lehetőség tehát egyensúlyban van.
Így ebben az egyensúlyban és az egón kívüli állapotban (módosult tudatállapotban) az ember képes megélni és elfogadni önmagát minden rejtett és színlelt, elfogadott és elutasított, jó és rossz tulajdonságával és érzésével együtt.
Itt kapcsolódik szorosan a hitrendszer ismét a meditációba, mert ha a hitrendszer kerek és egész,

márpedig az ősi vallások és filozófiák, melyek évezredeken keresztül fenn tudtak maradni, képesek voltak egy egységes és egyetemes emberi értékrendet összefoglalni (legalább is a torzítás mentes ősi gyökereik tekintetében)

,nos ha a hitrendszer rendben van, akkor a meditáló vagy imádkozó egy olyan útmutatással vagy modernen fogalmazva használati útmutatóval, térképpel rendelkezik ezen az érzelmekkel bőven megrakott, elmebeli utazáson, hogy képes mélyre hatolni önmagában.
Ha nem jó a hitrendszer, azaz nem jó a térkép, akkor egy ilyen módosult állapotban a tudatos gondolkodás és a tudatalatti szintek között nem jön létre igazi párbeszéd, vagy ha úgy érthetőbb nem tudunk mélyülni önmagunkban mert az ego mindig el fog téríteni bennünket.

Így tehát a meditáció, vagy más vallási eredetű rítus, csak úgy valósul meg, ha egy jó hitrendszer áll mögötte, mely képes lebontani az ego által felépített én határokat.

Ezért mondják a jógában járatos emberek, hogy a jama és nijáma nélkül, nem fog senki eljutni a meditációba és a megvilágosodáshoz. A jama és nijáma megtalálható az összes nagy világvallásban, ugyanis ezek olyan emberi értékek, értékrend mely nélkül nem képes senki az én határait lebontani és az én határok tágítása vagy lebontása nélkül, nincs meditáció, nincs fejlődés és legfőképp nincs megvilágosodás.
A megvilágosodásról nem feltételen lehet szavakban érthetően megnyilatkozni, az egyfajta elfogadása a világnak, az életnek és az egyéni sorsunknak, mely elérésével már nem egy világban bolyongó anyagi testű lényként, hanem egy a világból származó és azzal egységben harmóniában létező valamiként tekintünk ömagunkra. Így nem elszenvedőjévé vagy irányítójává válunk önmagunk létezésének, hanem tudatos megélőjévé a világnak.

A tudatosság fejlődése